Itt vagy
Kezdőlap > Egyéb > Porlik, mint a szikla – új regénnyel jelentkezett Bauer Barbara

Porlik, mint a szikla – új regénnyel jelentkezett Bauer Barbara

Fotó: Bődy Gabi

Bauer Barbara pályafutását légiutas-kísérőként kezdte, ma viszont már az egyik legnépszerűbb női író Magyarországon. Porlik, mint a szikla címmel, a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg legújabb, a sorban immár hetedik könyve, egy családregény, amiben egy fiatal nő Székelyföldről Magyarországra érkezett családja titkainak nyomába ered. Ahogy a történet fejlődik, nemcsak a család, hanem Székelyföld és az ott élő magyarok történelme is elénk tárul a regény lapjain, s persze mindeközben a szemünk láttára bontakozik ki egy szerelmi szál is. Barbarával a könyv megjelenésének apropóján ültünk le  beszélgetni.

Borítóterv: Hegyi Péter

 

Hogyan jött az ötlet, hogy egy ilyen éles váltást véghez vigyen?

A váltás csak látszólag éles. Noha korábban a repülés és a vele járó szakmai kihívások kitöltötték az életemet, a tanulmányaim és a szabadidőm már gimis korom óta az írásról szóltak.

Mennyire volt rögös, zökkenőkkel teli a stewardess-ből újságíróvá válás?

Egyáltalán nem éltem meg rögös útnak, és azt hiszem, nem is volt az. Mindig olyat írhattam, amiben benne voltam magam is. Egyfelől a Malév szakmai lapjába, ami megtisztelő volt. De miután lefutottam a maratont, a futók magazinjának kezdtem rendszeresen írni, a Spuriban jelentek meg cikkeim. Amikor az első saját lakásom berendezésével foglalkoztam, akkor lakberendezőkkel találkoztam és egy neves lakberendező magazinnak írtam, sőt, magam is elvégeztem egy lakberendező kurzust. Miután pedig befejeztem a tanulmányaimat és diplomás újságíró lettem, az ölembe pottyant egy felkérés, mely szerint szerkesztője lettem az akkor alakuló Etyek TV-nek. A Malév mellett ez maradt – idő hiányában – a többi közül és tíz évig mikrofonnal a kezemben jártam a községünket „két út között”.

Hogyan született meg a döntés? Hosszas érlelődés, vagy hirtelen elhatározás eredménye volt?

Miután 15 év repülés után „leszálltam” a földre és krízis menedzserként dolgoztam, úgy éreztem, szakmailag (repülésbiztonság, légiközlekedés-védelem) mindent elértem, amire vágyódtam. Egyáltalán nem gondolkodtam a folytatáson. Szabadidőmben tévéztem, futottam, az időm nagy részét pedig továbbra is a repülőtéren töltöttem. Egyetlen, viszont legnagyobb vágyam még előttem volt: gyereket akartunk. Onnantól viszont minden „borult”. Ami addig fontos volt, az háttérbe szorult, ami addig hobbiként jelent meg, az erőre kapott. Kismamaként csiszolgattam az évek óta íródó és máig be nem fejezett regényemet, miután pedig megszületett a lányom, már nem tudtam volna elképzelni, hogy mások osszák be az időmet. Ekkor határoztam el, hogy az írás, amire eddig a légiközlekedés mellől csentem időt, váljék elsődlegessé az életemben. Érleltem néhány napig a gondolatot, majd nekiláttam az írásnak és megírtam a Légikisasszonyok trilógia első részét.

Mi vonzotta az újságírói pályában? Miért hagyta ott a stewardess-i pályát?

Később az élet úgy hozta, hogy ha akartam volna, se folytathattam volna  a korábbi pályámat, hisz a Malév megszűnt. Amikor erről tudomást szereztem, a regényem már a nyomda felé tartott.

Hogyan született és mi ihlette a Porlik, mint a szikla c. regényt?

Óh, ez nagyon összetett. Felerészt székely vagyok, azt hiszem, erősen tudok azonosulni a főhősömmel, hisz székely múltam az én életemben is már csak történelem. Azt hiszem, Amanda „utazása” egy kicsit az enyém is. De sok más is kellett ahhoz, hogy ez a regény éppen olyan legyen, azokkal a motívumokkal dolgozhassak, amik aztán megjelentek benne. Ez egy folyamat, ami lassan áll össze, és már A leggazdagabb árva írása során elindult.

Volt köze a regénynek, illetve az adta a lendületet a  Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakiskolába való beiratkozáshoz? Miért pont erre az iskolára esett a választása a sok közül? Hogyan fogadták az osztálytársai, a tanárok és a környezete? Arra célzok, hogy ennyi idős korban, sikeres íróként,hét regénnyel és megannyi élettapasztalattal, kommunikáció, újságíró és PR diplomával a zsebben – nem anyagi okokból és nem azért, mert valakinek idejétmúlt, korszerűtlen, vagy a mai munkaerőpiacon nem hasznosítható végzettsége pl. bányász vagy hasonló van – szóval ilyen körülmények között azért talán nem annyira megszokott dolog, hogy valaki visszaüljön az iskolapadba, pláne egy középfokú intézmény falai közé, és péknek tanuljon… 

Nos, ha  a kérdés elejét nézzük, akkor fordítva igaz. Azért kerestem pékiskolát, mert a regényben igen erős vonalat képez ez a szakma. Úgy éreztem, ehhez nem elég, ha otthon sütök egy-két kenyeret, vagy kalácsot. Viszont nem találtam jobb sulit – és ha már tanulok, igazi szakemberektől szerettem volna ellesni a szakmát – mint a Pesti Barnabást. Miután az iskolapadban kiderült, hogy valójában miért is járok oda, persze nevettek és megkérdezték, miről fog szólni a következő regényem, ahhoz majd mit tanulok, vagy hová utazom?  A környezetemben mindenki örült, gratulált, de leginkább a regényt várták és az egyre profibb kenyereimet. Azt gondolom, hogy a lelkesedésem miatt senki nem kérdőjelezte meg annak komolyságát, hogy hamarosan két diplomás pék leszek.

Tervezi esetleg ezt valamilyen módon kamatoztatni az emberek irányába  is – az otthoni péksütemény és kenyérsütés tudományának elsajátításán  túlmenően ? Olyasmire gondolok, hogy  a későbbiekben esetleg sajátmárkás kenyér elindítása, vagy netán egyenesen sajátmárkás pékség,- esetleg pékséghálózat  beindítása… Van ilyen terve, akár hosszabb távon?

Az az óriási megtiszteltetés ért, hogy suli mellet Andrész Zoltán mestercukrász foglalkozik velem, ő tanít a tésztával bánni. A nála töltött idő mind benne van a regényben. Andrész-család már több mint nyolcvan esztendeje süt. Andrész Mátyás pék volt, 1933-ban nyitotta pékségét, őt követte ifjabb Andrész Mátyás és jelenleg Andrész Zoltán személyében már a harmadik generáció viszi tovább a nevet. Tőle tanulok. Azt az elhivatottságot is, ami elengedhetetlen a mesterséghez. Én egyenlőre ezt még „csak” egy regény hősén keresztül élhettem meg, de ki tudja, mit hoz egy távolabbi holnap…

Barbara szubjektív életrajza:

Etyeken nőttem fel. Kislány koromban a tesómmal szinte mindig indiánost játszottunk. Ő volt Winnetou, én Ricky (magamnak találtam ki ezt a nevet, már nem emlékszem, miért). Klassz kis történetek elevenedtek meg. Aztán megírtam az „Egy eltűnt nép nyomában” című indián regényemet, amit hatalmas átdolgozás után talán egyszer még ki is adok.

Még javában tanultam (az első diplomám volt folyamatban), amikor 20 évesen repülni kezdtem. 6000 órát töltöttem a levegőben légikisasszonyként. Láttam világot és világpolgárt, szívtam magamba azt a tapasztalatot, amire földi lét során talán kétszer ennyi időre lett volna szükségem. Már gimis koromban tanultam újságírást, diáksajtó tanfolyamra jártam. Az írás iránti vágyam vitt tovább tanulmányaim során, miközben a világ színes oldala csalogatott a repülés felé. Tizennyolc évig dolgoztam a Magyar Légiközlekedési Vállalatnál (Malév). 15 év repülés után (légiutas-kísérő, oktató-tréner légiutas-kísérő) a „földön” légiközlekedés-védelmi tisztként, mint krízis menedzser szolgáltam.

Közben kommunikáció, újságíró és PR diplomát szereztem, és az Etyek TV egyik alapító tagjaként, szerkesztő-műsorvezető voltam tíz éven keresztül, munka mellett.

Első regényem (Légikisasszonyok) 2012-ben jelent meg.

A lektűr világból lassan kibontakozott a szenvedélyem: a valóságalapú, történelemmel átszőtt fikció.

Most megjelent, hetedik regényem, a Porlik, mint a szikla új kihívás elé állított. Nevesül, a főszereplőm pék, így nagy elánnal belevetettem magam a kenyérsütésbe. Ám nehezen boldogultam, ezért iskolát kerestem. Olyannyira, hogy jelenleg a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakiskola hallgatója vagyok és februárban, ha minden vizsgám sikerül, akkor pék leszek!

 

Share Button
Top